Kedves Szurkolótársak!

Hamarosan új idény kezdődik, amelyre nem csak a Csapatnak, hanem a szurkolótábornak is szükséges felkészülnie. A Lányok ennek a felkészülésnek vállalják a nehezebb részét sok futással, erőnléti és labdás edzésekkel. Mi ehhez képest könnyű helyzetben vagyunk, hiszen nekünk „csak” a szurkolást kell felépítenünk.

Hogy mi az oka mégis az idézőjelnek a csak szócskánál? Az, hogy a jelek szerint ez minden eddiginél nehezebb feladatnak ígérkezik. Sokszor szeretjük magunkat dicsérni, sokszor valóban büszkék is lehetünk magunkra amiatt, hogy a Csapatot mindenhová elkísérjük a világban, de ez kevés. Ideje szembenéznünk azzal, hogy a múltunkból nem fogunk már sokáig megélni, ha nem következik be gyökeres változás. A szurkolás az utóbbi években egyre inkább visszaesik úgy létszámban, mint színvonalban. Ennek számos oka van, érdemes ezeket számba venni.

Az alapvető probléma

Az utóbbi években a régi törzsgárda tagjai közül a legtöbben visszavonultak, háttérbe húzódtak, az információk szerint az új idényre ez még tovább fog folytatódni. Ez olyan csapás a szurkolótábor számára, amelyet úgy néz ki, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek komoly megrázkódtatás nélkül átvészelni. Sajnos szembe kell néznünk azzal, hogy jelenleg senkinek sincs olyan tekintélye, mint régen Hegének, vagy éppen senki sem képes olyan színvonalon vezetni a szurkolást, mint például azt Pityu tette (bocs, hogy most nem fogunk mindenkit név szerint méltatni a régiek közül, bár megtehetnénk). És mi ezzel az igazi probléma? Túl kell lépni azon az állapoton, hogy csak sopánkodunk, miközben a háttérbe vonult szurkolóinkat hibáztatjuk. Köszönetet lehet nekik mondani az eddigi tevékenységükért, bíztatni lehet őket a visszatérésre, de semmiképpen sem lehet őket hibáztatni amiatt, hogy már nem vállalnak kulcsszerepet. Amit mi tehetünk az az, hogy tanulunk tőlük és megpróbáljuk a régi szellemiséggel újjáépíteni a szurkolást.

Az a nagy baj, hogy ma sokan a másiktól várják a megoldást. Sokan azt gondolják, hogy „én nem vagyok érdekes, vannak rajtam kívül még elegen”. Ez nem igaz. Itt nincs Én meg Ők, itt csak MI vagyunk.

Ahogy nem hibáztatjuk a távolmaradókat sem, úgy azt se gondoljuk, hogy mindenki szurkolásra termett. Ugyanígy azt se gondoljuk, hogy mindenkinek kötelessége lenne idegenbe is követni a csapatot, hiszen ez elhivatottság mellett komoly anyagi áldozatot is igényel. Viszont azt igenis gondoljuk, hogy aki egy kis szikrát is érez magában arra, hogy segítheti a csapatot a szurkolásával, annak ott a helye a B-középben, amikor csak teheti.

Szurkolás otthon

Sajnos nem vagyunk már annyian, hogy megengedhessük magunknak azt, hogy szanaszét tanyázzunk a csarnok különböző részein. Ezért minden olyan szurkolót, aki egyébként mindig mindenhova a csapattal tart, és a Magvassyban is segíti szurkolásával az együttest, azt felkérjük, hogy ezt ősztől tegyék a kapu mögött, mert különben nem tudunk hatékony szurkolást produkálni.

Újabb probléma, hogy a kapu mögött semmi keresnivalója olyan embereknek, akik nem szurkolnak. Főleg BL meccseken vannak, akik úgy gondolják, hogy sikk beállni a B-középbe, vagy éppen azért jönnek oda, mert máshol nincs már jó hely. Ez ellen a szurkolótábornak keményen fel kell lépnie. A szurkolás vezetőinek az is nehéz feladat néha, hogy a szurkolótábort lelkesítsék, ha ehhez még az is hozzájárul, hogy meg kell küzdeni szurkolni nem is akaró emberekkel, az nem csak fárasztó, de nagyon demoralizáló is.

Ehhez a problémához kapcsolódik az is, amikor amúgy lelkes szurkolók a B-középben állva valami ok miatt éppen nem szurkolnak. Ez általában vagy annak szól, hogy a csapattal nem elégedettek, vagy annak, hogy éppen azon a meccsen azt gondolják, hogy elég, ha a többiek szurkolnak helyette. De ez nem igaz. Mindenki hangjára szükség van minden pillanatban. Miért? Azért, mert így is kevesen vagyunk, és azért is, mert ha az egyik szurkoló azt látja, hogy a társa épp nem szurkol, az őt is elkedvetleníti. Össze kell tartanunk!

Fontos leszögezni azt is, hogy a szurkolás nem egy demokratikus intézmény, meccsen kívül meg lehet vitatni a problémákat, de találkozó közben csak az van, amit a vezérszurkoló mond. Semmi keresnivalója a vitáknak, vagy annak, hogy megkérdőjelezzük, hogy éppen mikor, mit, miért szurkolunk. Hogy ki vagy kik lesznek a vezérszurkolók? Reméljük, hogy vállalják azok, akik eddig voltak, de mindenképp megoldást fogunk találni a kérdésre.

Szurkolás idegenben

Dicséretes, hogy női kézilabdában még mindig a mi szurkolótáborunk megy mindenhova a legnagyobb létszámban. Ezért köszönet illeti azokat, akik időt és pénzt nem kímélve kitartanak, és azokat is, akik az utazásokat nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel szervezik. Sajnos néhány probléma itt is tapasztalható. Senkit nem kötelezhetünk arra, hogy idegenbe is eljárjon a csapattal, viszont mások sem tekinthetnek úgy a Csapattal tartókra, hogy nekik kutya kötelességük utazni. Viszont, akik a csapattal tartanak, azoknak érdemes megfogadniuk néhány tanácsot.

Nyilvánvalóan idegenbe sem csak a vehemens szurkolók utaznak. Nincs is ezzel semmi gond. Viszont fokozottan igaz az, hogy aki úgy érzi, hogy egy kicsit is hozzá tud tenni a szurkoláshoz, az adjon bele minden tőle telhetőt. Továbbá nagyon fontos az, hogy azok, akik szurkolnak, azok egy helyen tömörüljenek, mert ennek hiányában elveszik az egységesség.

Volt már arra is példa (legutóbb Valceában), hogy saját szurkolótársunkkal kellett megküzdeni azért, hogy a dobot megfelelően el tudjuk helyezni, és sajnálatos módon egyre gyakrabban előfordul az is, hogy a szurkolói egyesülettől függetlenül érkező, magukat ETO-szurkolóknak mondó emberek elfoglalják a csarnokban a helyet a szurkolótábor elől. Mindkét viselkedés elfogadhatatlan és felháborító. Utóbbi esetben a Szurkolói Egyesületnek kéne szigorúan fellépnie, míg előbbi példánál a vezérszurkolónak van nagy szerepe. Régen ilyen nem fordulhatott elő…

Fokozottan fontos az idegenbeli meccseknél az, amit a vezérszurkolóról korábban írtunk. Vendégségben kisebbségben vagyunk, nem elfogadható az, hogy össze-vissza szurkoljunk. Különösen igaz ez az ellenfél szurkolóival való konfrontálódásra. Szerencsére nem jellemző ránk, de azért egyedi esetek elő szoktak fordulni. Ha ilyenkor a vezérszurkoló azt mondja, hogy nincs mutogatás, akkor nincs mutogatás, mert aki nagy legény a tömegben, az legyen nagy legény meccs után egyedül is.

Kapcsolat az ETO-család többi szurkolótáborával

Győrben alapvetően mások szurkolnak a kézilabdásoknak, a focistáknak és a teremfocistáknak. Ezek között a foci- és teremfoci-szurkolók között jócskán lehetnek olyanok, akik szimpatizálnak a kézilabdásokkal is, csak eddig valamilyen oknál fogva nem jártak ki a meccsekre (ahogy vannak így sokan a kézilabda-szurkolók között is fordított irányban). Amennyiben ezeknek a szurkolóknak a viselkedése megfelel a Szurkolói Egyesület etikai követelményeinek, úgy őket is felkérjük arra, hogy csatlakozzanak hozzánk és segítsék az ETO kézilabdásait is szurkolásukkal. Az egyeztetések már el is kezdődtek, és jó úton járunk afelé, hogy a jövőben nagyobb legyen az együttműködés a szurkolótáborok között.

Ha már itt tartunk, nem szabad megfeledkeznünk még egy nagyon fontos kérdésről: Férfi kézilabdásaink nagyon nehéz helyzetben, jelenleg a másodosztályban szerepelnek. Méltatlanul kevés figyelmet kapnak és a meccsekre is nagyon kevesen járnak. Ezt a cikket is a női csapat szemszögéből írtuk meg, mivel sajnos fiúcsapatunk jelenleg nem tart ott, hogy a szervezett szurkolás megoldandó feladatairól beszéljünk. Egyelőre az lenne a legfontosabb, hogy ahányan csak tehetik, járjanak ki a férfiak meccseire is, és szurkolásukkal segítsék az együttest.

Kapcsolat a Csapattal

Szót kell ejteni még egy fontos, és sokszor félreértett problémáról. Ez pedig a Csapat és a szurkolók viszonya. A Szurkolói Egyesület a Klubtól minden elképzelhető támogatást megkap, amely világviszonylatban is elismerésre méltó. Viszont a szurkolótábor és a csapat egyre inkább eltávolodik egymástól. Talán fura ezt mondani, de ez igen komolyan hozzájárulhat a szurkolás színvonalának visszaeséséhez. Ez egy nagyon nehezen megmagyarázható jelenség, hiszen a Csapat tagjai most is mindig közel vannak a szurkolókhoz. Soha nem vártunk köszönetet semmiért, ettől függetlenül ezt mindig megkaptuk a Csapattól. Nem is ez hiányzik, hanem olyan apró jelek, visszacsatolások, amelyek a régi játékosok részéről megvoltak. Régen szurkolók és csapattagok szinte egy nagy családot alkottak, ez a távolság azóta megnőtt. Ezért érzik talán sokan azt, hogy bár most is szeretik ezt a Csapatot, nem mennének már tűzbe az együttesért. Megfoghatatlan dolog ez, nem is tudunk tanácsot adni, ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, de úgy érezzük, hogy ebben a kérdésben a játékosoknak kell először lépniük, ha ezt igénylik.

Reméljük, hogy ez a kissé hosszúra nyúlt írás minden ETO szurkolónak szolgálhat némi támpontként a jövőre nézve, és mindenki megtalálja benne azokat a gondolatokat, amelyek segítségével még jobban tudja segíteni a Csapatot a jövőben. Reményünket fejezzük ki, hogy senki nem értette félre mondanivalónkat, hiszen a legkevésbé sem szeretnénk bárkit is megbántani azok közül, akik eddig is a tőlük telhetően bíztatták a csapatot, viszont szeretnénk, ha ez a cikk vitaindító lenne, és sokan kifejtenék saját álláspontjukat is.

Hajrá ETO!

Csányi Dániel és Varga Ádám